Mit tehetek akkor, ha nincs időm mintázni, illetve amikor van, nincs ihletem?

Ez a kérdés talán az, amit a lehető legtöbbször hallok másoktól.

Sokan azt hiszik, hogy a művész csak és kizárólag a szenvedélyei szerint él. Ha megjön az ihlet, akkor csecsemőjét a kiságyban hagyja bömbölni, a szerelmét kitolja maga mellől a hitvesi ágyból, lecsapja a főzőkanalat, odaégeti a levest, és rohan a műhelyébe önmegvalósítani.

Nos, ez nagyon romantikusan hangzik, de ezt nagyon kevesen tehetik meg. Bár az ötletek soha nem szűnnek meg a fejemben keringeni, nekem is korlátozva avn az időm, amikor alkothatok. Ezért kialakítottam egy rutint, amihez tartom magam. Ez arra jó, hogy amolyan pavlovi reflexként beindítsa az ihletet, amikor „itt az idő”. Az én rutinom az, hogy minden nap bemegyek a műhelyembe, megetetem a halaimat, felteszem a teámat főni, kiválasztom az aznapi zenét, amit hallgatni fogok mintázás közben, addig megfő a teám, amit aztán a szobrom mellé teszek, az első dal alatt csak nézem a szobrom, hogy esetleg friss szemmel mit veszek észre rajta, aztán mintázok. Addig mintázok, amíg szól a zene. Ha megállt a zene, reggelizek, és újra elindítom a zenét. Amikor újra elhallgat a zene, akkor tudom, hogy ideje elindulnom mást csinálni. Nekem most már, sok éves „öntrenírozás után” a zene indítja el az alkotás ellenállhatatlan vágyát, a zene feledteti el, hogy van más is a szobrászkodáson kívül, és a zene tart kordában ahhoz, hogy ne késsek el sehonnan amiatt, mert belefeledkeztem a munkába. Ha utánaolvastok híres íróknak, és más művészeknek, ezt a fajta napi rendszerességet, szinte kényszeres napi és heti rutint sokuknál megtalálhatjátok, nem új keletű, és nem szokatlan dolog. A rutin természetesen mindenkinél egyénre szabott, de az ismétlődő rendszeresség a lényege a dolognak.